Cégregiszter | Iskolák

2013. szeptember 1-től intézményünk hivatalos neve: Szegő Gábor Általános Iskola. Ezt 2014. április 25-én nagysikerű névadó rendezvénnyel ünnepeltük meg.Szegő Gábor neve főleg a felsősök számára ismerős, akik rendszeresen vettek részt a róla elnevezett matematikaversenyeken, és öregbítették iskolánk hírnevét.

Szegő Gábor 1895. január 20-án született Kunhegyesen. Elemi iskolai tanulmányait Kunhegyesen végezte, majd Szolnokon a Magyar Királyi Állami Gimnáziumban (ma Verseghy Ferenc nevét viseli) érettségizett 1912-ben kitűnő eredménnyel. Ebben az évben beiratkozott a Pázmány Péter Tudományegyetem matematika-fizika szakára és az Eötvös Kollégium lakója lett. 1918-ban doktorált a bécsi tudományegyetemen, s a háború után tanársegédként a budapesti Műegyetemre került. 1926-ban a königsbergi egyetem professzorává nevezték ki. Magyarországon komoly elismerésben részesült, 1924-ben megkapta a Kőnig Gyula-díjat, amit második alkalommal ítéltek oda. 1938-ban tanszéket kapott Stanfordban, tisztét 1953-ig töltötte be, s világszínvonalra emelte az egyetem matematikai tanszékét. Tagja volt az akadémiának és az MTA-nak. 1973-80 között idejének nagy részét Budapest és otthona, Palo Alto között töltötte. Szegő Gábor életében 130 tudományos dolgozatot és 7 könyvet publikált különböző nyelveken. 1985. augusztus 7-én 90 éves korában halt meg otthonában.

Az iskola történetének bemutatása nem lenne teljes, ha nem idéznénk fel azt a történelmi korszakot, amikor intézményünk alapjait lerakták, vagy nem ismerkednénk meg az egykori Szolnok sétaterével, melynek helyén felépült intézményünk. Az alábbiakban több, ismert és ismeretlen forrásból gyűjtött anyagot olvashat az érdeklődő.

Kis történelmi áttekintés - ismeretlen forrásból

A századfordulós Magyarország, az Osztrák-Magyar Monarchia utolsó korszakát, alkonyát jelenti. Az 1867. évi kiegyezés valóságos konszolidációt teremtett. Ez egybeesett és összefüggött a kapitalizmus közép-európai felívelő szakaszával, a 19. század második felének gazdasági fellendülésével. Az ország viszonylag rövid idő, három évtized alatt megjárta a kapitalizmus megalapozó szakaszát, amely megteremtette az ipari forradalom előfeltételeit. Minden azon alapult, hogy kedvező időpontban, sok szempontból kedvező körülmények között kapcsolódott bele az európai, illetve a monarchiabeli tőkés munkamegosztásba.

A súlyos elnyomatás ellenére kedvező mozzanat volt, hogy a tőkés rendszer gazdasági, társadalmi és jogi feltételei kelet-európai időmértékkel mérve kellő időben, a század derekán létrejöttek. E folyamatban fontos szerepet játszott 1848. A forradalom azáltal, hogy felszámolta a jobbágyrendszert, tág teret nyitott a tőkés vállalkozás és a tőkebehatolás számára. Az 1867. évi kiegyezés előmozdította a külkereskedelmet, biztosítékot nyújtott a külföldi tőkebefektetéseknek.

A politikai rendszerben fenntartotta az uralkodó osztályok és a dinasztia hatalmát a demokratikus népi és a nemzeti törekvésekkel szemben, ugyanakkor liberális elveket és intézményeket juttatott uralomra az abszolutizmus ellenében. A kiegyezés után a Monarchia mindkét felében kiépítették a parlamentáris állam törvényhozó és végrehajtó szerveit, polgári jogrendszert, pénzügyigazgatást, művelődési intézményeket vezettek be, törvényesen biztosították az alapvető polgári szabadságjogokat, beleértve a nemzetiségek elemi jogait is.

Az ország belügyi önállóságára a magyar pártok és kormányok különösen vigyáztak, de a hegemóniát a kiegyezés nem szentesítette. Nem vált minden elképzelés valóra, amit a fiatalabb reformgárda a függetlenség rovására tette engedményekkel elért alkotmányos konszolidációhoz fűzött. A dualista Monarchiában mindenki szabad volt, aki vagyona, pozíciója, összeköttetései révén élni tudott a szabadságjogokkal, és minden polgár egyenlő volt a törvény előtt, csak éppen nem volt mindenki polgár. A bajok forrása a választott képviseleti és önkormányzati szervek erőtlenségében, törvényalkotó és ellenőrző funkciójuk korlátozottságában, vagyis a végrehajtó hatalom minden szinten érvényesülő túlsúlyában mutatkozott meg.

Előnyös oldalai is voltak ennek a kornak, esetünkben az 1868-as népoktatási törvény bevezetése. Előzményei is voltak ennek, hiszen 1848-ban az első felelős magyar minisztérium vallás- és közoktatásügyi minisztere Eötvös József – aki jól látta, hogy a művelődés záloga az iskolázás állapotának javítása – már ekkor az országgyűlés elé terjesztette az elemi oktatásról szóló törvényjavaslatát. Az előterjesztés 19 paragrafusból állt, kimondta a tankötelezettséget, végrehajtását az állam kötelességévé tette. Az elemi oktatás célja: a gyermeket bevezetni a tudomány első elemeibe. Az iskolaállítás jogát az állam felügyeleti szerepének fenntartásával a községekre bízta. Kimondta a tanítás ingyenességét, a népiskolák terheit a közösség viseli. A tantárgyak közül hiányzik a hittan. Az oktatás nyelve a lakosok többsége szerint határoztatik meg. Ahol nem magyar a tannyelv, ott a magyart is tanítani kell.

A törvényjavaslat több napig tartó vitát váltott ki az országgyűlésben, a képviselőház elfogadta, felküldte jóváhagyásra a felsőháznak. Ez még az átalakítások és változtatások után sem fogadta szívesen a javaslatot, féltve az egyház monopóliumát, levette napirendjéről. Az indoklásban arra hivatkozott, hogy a haza veszedelmes állapotában kerülni kell a súrlódásokat. Végül is javasolta, hogy halasszák a kérdés tárgyalását az országgyűlés későbbi ülésszakára, hiszen egyébként sincs pénz a reform életbe léptetésére.

A művelődési demokráciának Eötvös és társai által elgondolt megvalósítása elé akadályokat emeltek a korabeli társadalmi, gazdasági és politikai viszonyok. Ennek következtében a dolgozó rétegek távolról sem részesültek az uralkodó osztályokkal azonos jogokban, illetve megvalósításuk lehetőségében. A képbe sötét árnyként vetődött a nemzetiségek helyzete. Az Ausztriához fűződő kedvező viszony ápolása mellett alig vettek tudomást a lakosság többségét kitevő nem magyar népek követeléseiről és ezek öntudatra ébredésével a magyarság számára is égetővé váló nemzeti-nemzetiségi problémákról.

A közoktatás terén a legjelentősebb előrelépés az 1868-ban elfogadott és törvényerőre emelt 38. törvény, az első hazai közoktatásügyi törvény.